Leopold Engelhart 1892. november 15-én született Bécs 10. kerületében. Édesapja bádogosmester volt, édesanyja Krems kerületből származott. Édesapjának korai halála következtében a család válságos helyzetbe került, s emiatt a gyermek Leopoldot árvaházba vitték, majd az érseki fiúszemináriumba Hollabrunnba. Már ministráns korában a papi hivatás felé húzott a szíve. Ezért is lett az érettségit követően a bécsi Papi szeminárium életének következő állomása. Tanulmányait idősebbik nővére tette lehetővé. Néhány pap is támogatta képzését. Az I. Világháború közepett, 1917.06.29-én szentelték pappá a St. Stephan dómban.

Első plébániája Gloggnitz volt, ahol először káplánként majd plébániai provizóriusként tevékenykedett. A lakosság minden tekintetben szükséget szenvedett. Itt tudta pasztorációs és szociális érzékét és tudását a plébániai közösség körében kamatoztatni. Már ekkor megmutatkozott tehetsége és ereje ahhoz, hogy a nehézségeket mély hitéből kiindulva legyőzze. Így kapott meghívást 1919-ben a St. Stephan dómba, ahol eztán dómkurátorként, majd érseki ordináriusként, végül, mint prédikátor működött. Ezen kívül az ifjúság képzése volt a fő célja. Különböző ifjúsági csoportosulások gondját viselte nagy elkötelezettséggel és szeretettel. Tevékenységének köre papságának kezdetétől halála napjáig nagyon szerteágazó volt. A Bécsi Érsekség sok újat és értékeset köszönhetett szervezőkészségének és azon adottságának, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot tette, az 1926 –1938 közötti lelkipásztori szolgálat megújításának és a küzdelmes nehéz évek idejében. Betekintése az akkori plébániai lelkipásztorkodásba, amely még szerkezetileg szétesett volt és semmilyen támogatást nem tudhatott maga mögött, arra a felismerésre juttatta, hogy sok ember közreműködésére lenne szükség a megfelelő lelki gondozáshoz. Töprengett, terveket szőtt, konkrét segítő erőket és praktikus megoldásokat talált ennek megvalósításához. Így született meg 1927-ben írása: „Új utak a lelkipásztorkodásban a nagyváros peremkerületeiben”. Fiatal nők egy csoportját a Mária Kongregációból kiképezte családok látogatására. Ők lettek később az első tagjai a világi intézménynek. Szolgálatuk mellékfoglalkozás volt. Engelhart volt a „motorjuk” és kísérőjük. Az osztrák katolikus egyházban, különösen Bécsben, nagy kilépési hullám indult el, amelyet az akkori politikailag terhelt időszak gerjesztett. Engelhart számára ez jel volt, amivel fel kell venni a küzdelmet. A hívő és apostolkodásban tevékenykedő emberek beiskolázásával és erőfeszítésén keresztül a plébániák számára úgynevezett „laikusok apostolokat” biztosított. Tudta, hogy ez nagyon nehéz szolgálat, és hogy ezeknek az apostolkodásban tevékeny embereknek egy egészen mély elköteleződésre van szükségük Isten mellett, egy felbonthatatlanul mély kapcsolatra Krisztussal, amelyből napi munkájukhoz az erőt meríthetik. 1926. december 16-án, Engelhart meghívott hatot ezek közül a „laikusok” közül egy adventi órára. Akkor feltárta előttük szándékát, mely szerint egy nem házasságban élő és apostolkodásban tevékeny fiatal nők vallásos közösségét szeretné megalapítani. Ezek a nők a világban élnek, civil foglalkozást űznek és egészen Krisztus követőiként akarnak élni. Különös érzékkel felismerve az akkori idők szükséghelyzetét a közösség alapításával megelőzte korát.

Azt követően, hogy XI. Piusz Pápa Krisztus Király ünnepét 1925-ben bevezette, Engelhart intenzíven foglalkozott ezekkel a gondolatokkal és saját életét is ehhez igazította. Mindig új jellemvonásokat talált Krisztus Királyban, amelyekből nagyobb mélységeket és motivációt meríthettek a tagok. 1930-ban adományozta a közösség nővéreinek a „Krisztus Király Szolgálóli” címet – Ancillae Christi Regis. 1934 Krisztus Király ünnepén tettek az első nővérek örökfogadalmat.

1927-ben sikerült Engelhart és néhány más pap fáradozásának köszönhetően a hivatalos „Lelkipásztori segítséget” életre hívni.

Így lett ő a lelkipásztori segítő – ma pasztorálasszisztens foglalkozás alapítója. Engelhart állandóan új tevékenységi területeket látott meg, amelyek fejlesztésre vagy kialakításra vártak, mint pl. az egyházi könyvtárak, első tervek az önkéntes egyházi hozzájárulásra, a családpasztoráció előmozdítása  …

1934-ben Innitzer bíboros megbízta Engelhartot a Katolikus Akció létrehozásával. A sok különböző egyesületnek és csoportosulásnak kellett ebben összegyűlnie és új formában strukturálódnia. Az erőszakos nemzeti szocialista előretőrés következtében a Katolikus Akció 1938-ban feloszlott. Engelhartnak magának is minden katolikus egyesülés kényszerbeszüntetését kellett végrehajtania. Nagyon szenvedett ettől, mivel ő csak a pozitív lelkipásztori munkát tartotta szem előtt. Ezért kérte kinevezését a „Szent Család” plébániára Neu-Ottakringben. Ott nagy lendülettel látott neki egy élénk plébániai közösség létrehozásához. Ajtaja mindenki számára nyitva állt. Minden percet kihasznált, de soha nem sietett, folyton optimista és jóságos volt. A hit erejéből, az imából és az isteni útmutatásba vetett megdönthetetlen bizalmából élt. Ebből merített erőt szenvedései idején is. Az atyai jóság és az energikus körültekintés voltak figyelemreméltó tulajdonságai, amelyekkel az Isten őt megajándékozta. Betegségéből adódó szenvedései egy negyed századon keresztül elkísérték. A cukorbetegség, amely minden gyengélkedést súlyosbított, minden betegség életveszéllyel járt, testi fájdalmai, az erőtlenség, a tudat, hogy nem képes mindent teljesíteni és nem utolsó sorban az a halálközeliség aggodalma kialakították benne a szenvedés elviselését.

Egy operációra kórházba vonult, ami után agyvérzés érte és 1950. augusztus 4-én hunyt el.